Del-Korea

Augusztus egyik reggelén, nem ott ébredtem, ahol elaludtam!!!
El tudjátok képzelni, milyen sokk ért először, amikor írországi pihe puha ágyam helyett, a földön (egész pontosan egy polifómon) alszom egy szál alsóban, Dávid pesti lakótárs kolegám mellett valami olyan helyen, ahol még életemben nem voltam. Kicsit félelmetes igaz?! De ez még mind semmi! Nem ébresztettem fel cimborám, mert ismerem milyen eeer ... barátságtalan, amikor idő előtt zavarják fel. Kimásztam az ágyból: lemosakszom a rejtélyes lakás fürdőjében, majd éhségemet oltva megkeresem a hűtőt! TE JÓ ÉG! Polipok, tintahalak, kuszkusz, muszmusz, kimchi meg mittomén' micsodák csápolnak arcomba. Annyira megijedtem, hogy ki akartam szaladni a lakásból, amikor azonban megmarkoltam az ajtó kilincsét, elkezdett hozzám valamit beszélni, hogy "Anyong’ hasszejó" illetve valami akármi mást. 'Ennél hülyébb álmot!' gondoltam magamban. Elkeseredésemben már épp azon voltam, hogy a lakás ablakán fogok kiugrani (5. emelet), csak hogy felébredjek a rémülettől, amikor mögöttem megjelent nővérem! "hát te meg mit keresel itt, Csongikám?" "Én tudjam?!" és már épp vetettem volna le magam, amikor megfogta kezem ....

És ez így igaz, ahogy leírom! Lényeg, ami lényeg! Szöulba Teleportáltam Írországból! A Heroes sorozat úgy látszik nem mese, csodás képességű emberek tényleg léteznek, itt vagyok például én! És ha már itt vagyok én, és adva a lehetőség, írok pár sort dél-koreai élményeimről!

Kulturális sokkok egymás hegyén-hátán érik itt az embert, gyengébb idegzetűek könnyen rohamot kaphatnak. Ajánlom, mindenki próbálja teljes nyitottsággal olvasni a bejegyzést. Én nem merek olyan nagyvonalúan írni, mint Dávid, nem látom át, és alig látok bele a dél-koreai kultúrába és társadalomba (a nyelvhez meg semmi közöm). Szerintem ahhoz, hogy ezt valaki megértse, legalább egy pár éveket kéne élnie itt szorosan egy koreai közösségben. Ennek oka, hogy az itteni életközösségek zártabbak, az emberek általánosságba szégyellősek, nehezükre esik bármire is nemet mondani, túlzott ez az ide-oda tiszteletadás (a hajlongás meg lassan nekem is kezd gerinc problémákat okozni, mert egyszerűen, ha elkezdik előttem, valamiért én automatikusan visszahajlongok); általánosságban a tapasztalataim teljesen ambivalensnek mondhatóak. Tehát egyáltalán nem olyan egyszerű kiismerni őket, mint pl.: Egy spanyol, olasz vagy ír virtusú embert, akik nyitottak, és valahol gátlástalanok. Ezért is inkább próbálok egy-két történettel arra mutatni, mennyire más Dél-Korea, mint teszem azt Európa!

Öcsém beszámolt az első éjszakai élményről, amikor is szülők százai piknikeztek 11- éjfél tájékán a parkban, míg 5-10 éves gyermekeik felhőtlenül ugrándoztak a színes szökőkutakban, vagy épp lebegtek a köves kis folyóban. Másik alkalom, amikor épp egy kávézóban beszélgettünk Vera nővéremmel, amikor az ablakon kitekintve megláttunk két 12 éves forma gyereket, akik azon izgultak, hogy az úttestre görgetett vízibombájukon mikor fog áthajtani egy autó. Az épp arra járó felnőtt, pedig a gyerekek segítségére sietett (gondolta őt), és kihozta viziluffancsukat a főútról. Hogy hová is akarok ezzel a két példával kilyukadni?
Ahogy én látom, ezeket a gyerekeket egészen más elv alapján nevelik, mint otthon. Csak egy egyszerű Magyarországról hozott példa: „Pistike, ne játssz az utcán, mert elüt az autó!”, vagy az ésszerűségre nevelő „Pistike, fejezd be rögtön a pancsikolást!” „Miért Anyu?!” „Azért, mert azt mondtam kisfiam!” Magyarországon a kisgyerekeket folyamatos féltésben neveljük, mindenért aggódunk, nem bízunk bennük, sem másokban, hogy vigyáznának rájuk. (Aminek sajnos van alapja). Ez itt egészen máshogy működik, mivel az emberek nagy része teljes munkaidőben dolgozik, az anyák 3 hónap szabadságot kapnak gyermekük megszületése után (az idősebb generációra egyébként jellemző, hogy nők háziasszonyként élik le életüket, de a most felnövekvőknél egyre gyakoribb, hogy a nagymama vállalja fel az otthoni feladatokat a baba körül). Az, hogy itt egy tök ismeretlen ember megsegít két 12 éves forma srácot, vagy hogy a boltos néni odafigyel a bolt környékén játszadozó fiatalokra teljesen természetes. A gyereknevelés nagymértékben érinti a gyerek körül található szociális hálót, nem csak a szülőkre hagyja (idő hiányában máshogy nem is igazán tudnám elképzelni). Feltételezem, hogy ez is hatással van arra, hogy a koreaiaknak, ahogy felnőnek nagyon fontos, hogy a társadalom által megbecsült munkájuk, családjuk és munkájuk legyen, és emellett ők is tevékenyen részt vállalnak a közösségi életben, hogy odafigyelnek mások gyerekeire éppen úgy, ahogy alapvetően bizalommal fordulnak oda ismeretlenekhez, és szívesen nyújtanak segítőkezet bárkinek az utcán, metrón, munkahelyen, akárhol.

Második alcímként ezt is írhatnám: A koreai gyomor!
Hát az valami csoda! Ettél már elcsípőzött erőlevest?! Kóstoltál már kínaiban csípős savanyú levest, hogy még ízesítés gyanánt belelögyböltél három kanál erőspestát?! Akkor elmondom, még életedben nem ettél koreaihoz hasonló fűszerezésű ételt. Itt a mottó akár az is lehetne, „Mi mint csíp, úgy harapd!” Jómagam, aki igen szereti a jó paprikás és erős magyar ételeket (amelyek néha kétszer csípnek), komolyan mondom, majdnem minden második alkalommal majdnem elbőgtem magam az éttermekben egy-egy koreai tradicionális gasztronómiai fogás után! Az még hagyján’, hogy a főétel lyukasra marja szájpadlásod, nyelved, ínyed, és minden ízlelő szerved, de hogy a hozzá adott 3-4 féle saláta (ahogy ők nevezik kimchi) tocsog a sűrű masszaszerű pirospaprikában, az már maga egy hadjárat az egész gyomor, máj, vese és bélrendszer ellen! A tengeri ételek még csak-csak elmennek, egyik nap öcsémmel nagyon finomat nyammogtunk két felvágott polip felett, pár kagyló és egyéb tengeri herkentyű társaságában. De ami igazán betett, a fent említett kimchi, leves formájában. Ez kérem úgy nézett ki, hogy Karesz sógorom két munkatársával együtt ebédeltünk, és még a koreaiak is izzadtak, bepozsgásodtak és szipogtak tőle, mint a tüdőbajos. Gyakorlatilag számomra és öcsém számára a harmadik pálcika falat után, már teljesen mindegy volt, annyira bizsergett égett az ajkunk, szánk, torkunk, orrunk, szemünk. Ezután (nem hazudok) az üveget kirobbanó örömmel megrágtam volna, a borotvapengét pedig vigyorogva desszertként nyeltem volna le. Soha nem akartam volna elérzékenyülni egy egyszerű ebéd közben, de ezek a koreaiaknak csak sikerült megríkatni azon a delei órán. Ennek ellenére ne essen félreértés, mert nagyon élveztem a kajákat, és ma, mint utolsó nap még tervezem, hogy késő este még bemajmolok valamit éjszaka az alattunk elhelyezkedő éttermek egyikében.
A másik dolog, ez a pálcikával evés. Élvezetes dolog, meg lehet vele tempósan enni is, de azért bizony ezek a fém pálcikák (szálanként negyed kiló), amikkel az itteniek étkeznek, az elején iszonyatmód megizzasztottak.

Tisztelet:
Mindenek felett! A boltba külön hajlongó emberek üdvözölnek, s ha rád köszönnek nagyokat biccentenek közben, a kispult mögött az eladó mosolyogva lefejeli a plexi üveget, de ő bizony akkor is megadja a tiszteletet. Az egész társadalom a másik nagyfokú tiszteletén alapszik, ami talán a konfuciánus és buddhista értékrendből ered. Én el se tudom képzelni, hogy itt akarva akaratlanul megbántaná egyik ember a másikat. És hogy ebből következve mennyire őszinték egymással, mennyire mondják el egymásnak a másikról kialakult véleményt, igazából fogalmam sincs. Kétszínűsködnek?! Vagy egyszerűen számukra mindenki szimpatikus, és senkire nem nézek furcsán?! Hello Kitty rózsaszín függöny?! Ez bizony rejtély!
Nem tudnak nemet mondani. Emellett felhoznám Dr. Gombos Zsuzsa tanárnőm egyik anekdotáját egyik volt dél-koreai (lehet Japán, ez esetben milliószor bocsánat) diákjával kapcsolatban. A lényeg, hogy 20 fős tanóráján megkérte a gyerkőcöt, hogy vigye el egyik társának a fénymásolatokat, amit személyre szólóan nyomtatott neki. A srác teljes határozottsággal mondott igent a dologra, eltette a fénymásolatokat, majd soha nem vitte el/adta át őket a csoporttársának. Hogy ez itt mennyire jellemző, azt nem tudom, de többek meglátása szerint is, egy felettük álló személynek egyszerűen képtelenek azt mondani, hogy „nem”. Dávid valami ilyesmit mondott „Itt rend van kérem!”. Ez esetben jobb szeretem a káoszt.

A metró.
Itt ne a pesti kékmetróra tessen gondolni, amin évente fedeznek fel új gombafajokat, illetve ahol a kapaszkodócsőben játszadozik a váltóáram. (Csak megemlíteném, hogy itt egy vonalon több megálló van, mint pesten összesen, a Verákhoz legközelebbin szám szerint 44 (70km hosszan). A 8 külön vonallal beszorozva, rájöhetünk, hogy bizony egész Szöult lefedik a járatok.) Ezek a gépek teljes multifunkcionális komplexumok! Mire is lehet használni őket?!
1. Utazni – bravó, gondolom ezt mindenki kitalálta.
2. Aludni – ülve, gyakorlottabbak állva, ízlés szerint.
3. Sms-t írni – trükkösek oda se néznek a mobilra, úgy pötyögnek, miközben újságot olvasnak. Az absolute talentumok egyszerre két kézzel két külön mobilon irkálnak (nem viccelek, egyébként 1 sms ára átszámítva kb 8ft).
4. Tölteni – igen, ha telefonod lemerült, akkor a kocsi végében felteheted az extragyors töltőre.
5. Televizionálni – Sok kis ember sok kis hordozható mini tv-vel jár, de jellemző, hogy kis kivetítőkön reklámoznak, riportokat vetítenek az utazóknak.
6. Adományozni – rendszeresen masíroznak át vakok, szegények, és hajléktalanok a kocsikon, alamizsnára várva. (egyébként megfigyeléseim szerint a koreaiak elég sokat adományoznak, véleményem szerint azért, mert náluk egyáltalán nincs olyan államilag kiépített szociális támogató rendszer, mint Európában)
7. Shoppingolni – Ugyancsak jellemző, hogy „bussinessman”ek szaladgálnak vagonról vagonra potyerkájukkal. Termékeik: Esernyő, legyező, muzsikaszó (5cd-s korean pop – embert lehet gyilkolni vele), uborka pucolo és a kedvenceim: szelídgesztenye pucoló, Bézbólsapkára csíptethető olvasólámpa (ki az a „nemnormális”, aki baseball sapkában fekszik le aludni?!).
8. Megtérni – Szoktak igen ékesszóló emberek is berontani, és elmesélnek egy-egy történetet Jézusról, Buddháról, Mohamedről, ki milyen babonás.

(Jelenleg idő hiányában szünet, ugyanis indul a gépem hazafele, és Vera mindenképp szeretné, ha már feltöltésre kerülne ez, első részként. Így hát búcsúzom egy kis időre. Intermezzóként ezt viszont semmiképp sem ezt kihagyni: )

Köszönet!
Verának és Karesznak, akik mint váratlan vendéget ilyen szívélyesen fogadtak, mindig jóllakattak, az éjszakai ébrenléteinkkel és házbeli dorbézolásainkkal szemben végig állták a sarat, és persze a rengeteg sok szép élményt, amit nélkülük soha nem kaphattunk volna meg. Ugyanígy szüleimnek, (1.hogy ilyen szép szál legényt neveltek öcsémből és belőlem,) és hogy ők is nagymértékben támogattak ennek az útnak a létrejöttében! Hálásak vagyunk, de nagyon!

To be continued...

Írország nagyon tömören visszatekintve

Hogy miért nem tudtam jelentkezni eddig?
Ez igazából a munkámnak volt tudható be. Napi 12-14 órát dolgoztam (8kor keltem hajnal 2 kor feküdtem), minden nap más városban, más emberekkel, más környezetben, más akcentusban, itt Írországon belül. Magamra nem jutott időm, julius közepétől augusztusig egyáltalában nem is borotválkoztam (egyesek szerint úgy néztem ki, mint egy anyátlan ősember, szerintem a "héthetes jégeső verte trágya" jellemzés jobban illett volna rám). Konkrétan a munkám arról szólt, hogy az embereket megállítsam, elkérjem tőlük az összes személyes adatukat, bankszámlaszámukat, és hogy adakozzanak havonta 21 eurot olyan 4-5 éven keresztül egy segélyszervezetnek. Végülis jól ment a dolog. Magáról a segélyszervezetről, illetve a munkáról órákat tudnék mesélni, de nem akarok. Ha valakit érdekel keressen meg e-mailbe! :D:D

Ami ezután történt velem, tényleg csak félve merem elmondani, mert az abnormális dolgok sokszor elriasztják az olvasót. Ha érdekel olvasd el a következő bejegyzést.

Első nap és este

A második napon, felfedez útra vittek a lányok. Átsétáltunk Salthill-be, ami Galway egyik alvóvárosa, másrészt homokos tengerpartja lehetőséget ad a fürdésre. A tenger itt gyönyörű tiszta, már alig várom, hogy megmártózhassam benne a jövőben.

Itt is hagyomány és szokás, hogy napsütéskor a parkok tele vannak fél pucér emberekkel (legyen ügyvéd, szakács, üzletember, akármi…). Egyébként ahogy így beszélgettem Johnékkal, és most már az új lakótársaimmal Damiennel, Tonyval, Liammal és Annamarieval, szerintük még nem volt ilyen meleg júniusban soha.

Ezen az estén főztünk paprikás csirkét, ami jól sikerült. Szerencsére találtam jó pirospaprikát, bár elég mini adagokban árulják errefelé. Két kis zacskó kellett egy ír csirkéhez.

Este benéztünk a városba. Hétfői nap volt, de hihetetlen micsoda kavalkád volt a sétálóutcákon. Minden sarkon zenészek, dobosok (amire mindenki az utcán táncolt), tűzbotosok, különböző előadók; a pubokban ír élőzene, mesemondók (saját magukat igazmondónak mondták, és csak úgy lökték a kalandosabbnál kalandosabb történeteket saját életükből). Meglepetés volt, hogy ezek az emberek mind Galwayből valóak voltak, és ismerték egymást, és minden nap este lejárnak most is egy pintre beszélgetni, hallgatni a zenészeket. Évszázados hagyomány náluk ez a fajta kikapcsolódás, illetve gyakorlatilag így ápolják a kapcsolataikat. Egymást vacsorára hívni a másik házába nem igen szokták, inkább maradnak a jól bevált O’ Connel’s bar-jánál, ahova már 20 éve járnak halat enni. Tehát a pubok állandóan tele vannak este, minden hétköznap és hétvégén egyaránt, 20 évesektől a hetvenesekig.

Galway

Brittany és Bekah a két jelenlegi lakótársam kijöttek elém, így gyorsan hazajutottam – egy hétig fogok itt lakni, szombaton költözöm a saját szobámba, ha minden jól megy. Az elkövetkezendő héten egyszer befizettünk 20euroért egy egész napos kirándulásra Klymore Abbey felé, egyébként pedig Galway épületeit róttam állás után kutatva

Egy heti városélmény: Galway gyönyörű kisváros. A nyugati part egyik legkedveltebb turista, valamint kulturális központja. Míg a 2004es útikönyvben 45ezer lakosról tesznek említést, mára a suburb-kel együt 55 ezerre saccolják az itt élők számát. A prosperitás egyik oka, hogy rengeteg külföldi érkezik a városba, valaki úgy mint én, üres zsebbel, de rengetegen tőkével és letelepedési szándékkal. Galway jelenleg az egyik leggyorsabban fejlődő városok egyike Írországban, így remélem én is be tudok szállni a gépezetbe, még ha csak egy rövid időre is. A város központ 4 sétáló és 5 kereszt utcából áll, telis tele pubokkal, éttermekkel, gyorséttermekkel, ruházati és egyéb boltokkal, szóval mindennel ami a turistának kell. (Hohó! Álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis ami meglepő, hogy ezekben a pubokban főként még júniusban is leginkább írek ücsörögnek guinness hörpölve (erről egy későbbi bejegyzésben bővebben).). Ezen kívül inkább negyedekből áll Galway, mint bevásárlóközpont, ahol Lidl, Tesco, Aldi, Currys és minden egyéb nagy multinacionális kereskedő cég megtalálható. Van egy kisebb ugyanilyen bevásárló része a városnak, helyi kisüzemekkel, egy business negyed irodaházakkal, az egyetemi városrész a nagytemplommal, utána jönnek leginkább a lakóházak a partmentén északra, és a városhatáron túl pedig farmok birkákkal, birkákkal, birkákkal mindenhol!

Galway fő megélhetése fogalmam sincs hogy mi lehet, a fesztiválozáson és turizmuson kívül – se hajót nem látok ami halászna, se gyárat. A legközelebbi gyár valami Linemore-ba van, ahol olajvezető csöveket állítanak elő, itt dolgozik Jhon (Brittany ír barátja) és Joe (értelemszerűen Jhonon keresztül, mint munkatárát ismertem meg). Júliusban kezdődik a művészeti fesztivál. A hotelek már most majdnem tele vannak vendégekkel, ami szerintem olyan minimum 4000 vendéget jelent. Rengeteg magyarral találkozom nap mint nap, valaki kirándulni, valaki dolgozni érkezik. A kedvencem egyébként, hogy a táblatartó piacot a magyarok uralják. A párhuzamos sétálóutcákon található kisboltok forgalmát növelendő, táblásemberek állnak a „fő” sétálóutcán és mutatják a helyes irányt – és természetesen beszélgetnek egész naphosszat egymás között. Egyik jellegzetességük, ha esetleg egy potenciális vásárlóként megkérdezzük tőlük, hogy pontosan merre is lenne ez a bolt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy totálisan félremagyarázzák az utat – onnan tudom, csak mert véletlen beszélgetésünk közben jött oda egy angol turista információért. A táblásemberek második és egyben legerősebb jellegzetességük, hogy magyarok – igen változó korosztállyal, 20 - 55 év között.

Este még bementünk körülnézni, de a másnapi Holiday Day miatt az összes pub tele volt, de annyira, hogy az emberek az utcán duhajkodtak. Most már egy heti ittlét után bizton állítom, hogy az írek a pub kultúrájuknak köszönhetően rengeteget szocializálódnak. A lányokkal, Johnnal (Brittany ír barátja) és Joe-val (Jhon munkatársa) beszélgetve megerősítést is kaptam, úgy, ahogy második éjszakai látványtól. Bővebben következő bejegyzés…

Van netem. pár beszámoló

Szombat délután 7 kor indult volna a repülőgépem, de a viharos jelzés miatt nem szállhatott fel. Ez sokszor előfordul, és nem is emiatt izgultam egy kicsit, hanem hogy időben odaérjek a szállásomra, és egyáltalán megtaláljam éjszaka. A repülőút felért egy gyomorforgató hullámvasúttal. Egész Európában szakadt az eső és viharok voltak, ami a felhők felett is éreztette hatását. Elég nagy volt a turbulencia az úton ahhoz, hogy egy-egy rázósabb részen valaki kidobja a taccsot. Szerencsére én ebből kimaradtam, sőt, beszereztem egy áramátalakított. Nagyon pöpec, minden földrészen lehet használni. Tehát ez egy hosszú távú befektetés. Összességében 1 órát csúsztunk, így Ír idő szerint 11kor check outoltam.

Volt busz, ami közvetlenül bevitt a város szívébe. Innen egy 20 perces séta után sikeresen megtaláltam a Hostelt, ahol tényleg várt a szoba, de mint kiderült a hitelkártyáról nem történt charge, csak megnézték, hogy fizetőképes vásárló vagyok, így helyben kellett fizetnem 25 eurót.

A szoba maga egy költemény volt. Egy 9 négyzetméteres területre 2 emeletes és egy sima nyikorgós ágy betuszkolva, üres falak, szőnyegpadló ízlésesen elrendezett foltokkal. Hála azért mindenki kapott lakatokat, amivel le lehetett zárni a bőröndjeit, táskáit. Hogy legyen hely, amúgy is a nagyobb csomagot az ágy, a hátizsákot pedig fejünk alá tettük. Az ágyak egyébként tiszták voltak.

Az éjszaka hamar eltelt.

Dublini belváros

Más nap reggel 10ig kellett elhagynom a szállodát. Sajnos a mobiltelefonom, már ekkor is furcsán viselkedett, ugyanis hiába állítottam át rajta az órát előzőnap este, akkor mégis magyar idő szerint ébresztett, sőt, saját magát is átállított (?!). A lényeg, hogy fél tíz helyett fél kilenckor hagytam el a szállót a tudtom nélkül – a bőröndöm ott hagytam a csomagmegőrzőbe, mert csak a délután 4es busszal szándékoztam Galwaybe menni. Amikor kinéztem az ablakon, láttam esik az eső, és fel is vettem magamra a nagy esőkabátom. A portás megkérdezte van-e esernyőm, én válaszoltam van ez az esőkabátom. Erre jóízűen kinevetett.

2004es útikönyvvel a kezembe kiléptem, először a Liffey folyó partjára, ahonnan megláttam az tengeri hajókat. Na, akkor bizony ott lesznek a dokkok is. És mivel nem láttam már egy éve a tenger, ezért elindultam nagy bátran a kikötőbe. (Útközben meglepett, hogy az itteni joggingolókat egyáltalán nem zavarja az eső. Kis passzos nadrágban és egy szál pólóban vígan futkároztak a nénik és bácsik, úgy hogy ömlött róluk a víz.) A lényeg, hogy a séta sokkal hosszabb volt, mint amennyinek első ránézésre tűnt, s ami ennél sokkal rosszabban sült el, hogy rossz oldalán mentem a folyónak, ahol le volt zárva a kikötő. Így hát kb. 1,5 órát teljesen feleslegesen áztattam magam. Az eső egyre erősödött, és egyáltalában egész nap nem állt el egy percre sem. Ezután egy kávézóban regeneráltam magam, majd már átgondoltabban, tervszerűen jártam be Dublint.

Délutánra teljesen bedöglött a mobilom. Egyszerűen meghaltak rajta a gombok, a képernyő és a hangszóró. Így hát a kikötős kaland után egy sokkal komolyabb állt előttem. Találni egy telefonszervizt, ahol megjavítják. A város minden sarkára elküldtek, hogy talán ott vasárnap is nyitva van a szerviz. Egyébként tényleg nyitva is voltak, de a legtöbbjük első blikkre azt mondta, hogy hardware hibás. Mondom király, de miért döglött be most?! Aztán elvittem a gettó telepre egy fekete bácsihoz, aki azt mondta, hogy valami kontakthibája van. Mindenesetre összerakta annyira, hogy néha működik, néha nem. Kénytelen voltam tehát venni egy új telefont. Egyébként erre amúgy is szükségem lesz az állásinterjúk miatt. Kérlek ha keresni akartok akkor ezen a számon: 00353867319692

4kor sikeresen elcsíptem a buszt. Gyönyörű volt az út, csak iszonyat hosszú. 8ra értem Galwaybe 

Gyorsjelentes

Tegnap sikeresen landoltunk Dublin repteren, igaz majd egy oras kesessel. A szallast megtalaltam, otod magammal aludtam egy szobaban. Este meg keszitettem volna par kepet, de az elem lemerult. :P

A mai nap szarra aztam. de komolyan. A mobilom bedoglott, nem tudom hivni Brittanyt sem a foberlomet. 4es busszal megyek Galwaybe, addig meg aztatom magam, illetve orak ota telefon szervizt keresek. talaltam is egyet kettot, de ugye vasarnap nem szokasuk nyitva tartani. Masreszt mindenki nagyon kedves es segitokesz, nem lesz problema.

mindenrol sokkal bovebben remelem napokon belul.

Előkészületek vol.2.

/avagy a ganajozás, és takarítás művészete/

Ez a bejegyzés leginkább Vera nővéremnek és sógoromnak Karesznak szól, akik kint élnek Szöülban immár 10 hónapja!

Tegnap hajnali 9 kor sikerült az utolsó javító vizsgám is. Ez egyrészt öröm, másrészt feljogosított arra, hogy most már ne a tanulásra, hanem sokkal „élvezetesebb” időtöltés elvégzésre szenteljem az időmet, ami nővéremék pesti lakásának kitakarításban áll– mert ugye a lakásukban élek mióta egyetemre járok. Lakótársammal ennek a tevékenységnek soha nem voltunk nagy hódolója, ezért az elmúlt 4 hónap mocskát kellett eltüntetnem (jó, azért havi rendszerességgel porszívóztunk, konyhát takarítottunk, meg kéthetente budit). Egészpontosan 3 szemeteszsák, és egy újonnan bontott porszívózsák telt meg a folyamat során, mind ezt egy kb 45m2 lakás padlójáról, illetve polcairól abszolválva. Szerintem bekerülhetnénk a Guinness rekordok könyvébe. Sok minden előkerült, mint például a mp3 lejátszóm fülhallgatója, három könyv beesve az ágyam mögé, kb. Egy tucat félpár-zokni, és legnagyobb meglepetésemre az a csavarhúzó, amivel októberben állítottam be a boiler hőmérséklet szabályozóját. Egyébként az a fantasztikus, hogy első ránézésre teljesen rendbe volt a lakás, a széthagyott cuccokat eltekintve – most csak azért nem nézett ki rendesnek mert mindent szétpakoltam, hogy aztán a helyére tetgyem őket. Még itt fontos megemlíteni, hogy a koleszos emberek, mindig csodálkoztak micsoda rend van. Ehol reprezentálom a változásokat:

Amortizáció csak egy esetben történt - nem úgy mint első félévben, amikor véletlen dávid cd-it égettem nővéremék ruhás szekrényén :P - ma takarítás közben, mert letörtem az egyik ilyen csengettyűnek (műanyag kristályutánzat vagy nem tom’) kiálló részét. Emiatt elnézését kérek! Olyan nagy lendülettel lengettem a portörlőt (mert ugye takarítani csak pörgős rock számra lehet, amit lehet dúdolni, meg lég-gitározva kísérni), hogy egy szempillantás alatt lekaptam a polcról, és nekivágtam a könyvszekrénynek. Ahhoz képest egész könnyű sérülésekkel megúszta. Ezek után kivettem a Green Day - Dookie lemezét...

Nagy örömömre szolgált, hogy nővérem megemlített a blogján, és kirakott egy linket hozzám. Ezáltal egyik napról a másikra megemelkedett az olvasóimnak száma. Köztük felkeresett egy magyar srác is, aki Júliusra tervezi kiutazását Galwaybe barátnőjével. Levélváltások során kiokosított, hogy hogyan kell pps-number-t szereznem, hogy dolgozhassam. Érdekes módon, erre képtelen volt több magyar kint élő is, akiktől kérdeztem, hogyan működik a rendszer. Mindenestre már alig várom, hogy végre repülőn üljek, mert ez a várakozás jáááj de kikészít! Huh… le kellene szaladnom a fodrászhoz. Megláttam magam a tükörben. Persze lehet rajtam már az sem segít! :D

Ha minden igaz, lesz kint internet elérésem. Amint tudok, frissítek!

Selamat Tinggal!